Az abortuszról

Van úgy, hogy abortuszra kerül sor... Van úgy az életben, hogy a szülők (vagy éppen csak az egyik szülő) úgy döntenek, hogy ők lesznek gyermekük "sorsa" és elvetetik magzatukat. Hiszen az esetek többségében nem a sors dönt, hanem maga az ember. A gyermek számára a szülők testesítik meg a sorsot, ám sokkal nagyobb baj, ha maguk a szülők is így vélekednek. Sok nőtől lehet hallani: "Ez a gyermek azért választott engem anyjának, mert át akarta élni az abortusz tapasztalatát, hiszen pontosan tudta, hogy ez történik majd vele... " Ebben az esetben az anya sajnos áthárítja saját felelősségét az elvetetett gyermekre. "Hiszen a sors akarta így." 

Csakhogy az édesanya ettől még lélekben nem nyugszik meg, akkor is, ha a felszínen úgy tűnik, semmit nem érez a történtekkel kapcsolatban.

Mi lehet az oka, ha a gyermek nem akar iskolába menni?

Vajon miért kell egyes gyerekekkel minden reggel harcot vívni, hogy elinduljanak, majd el is jussanak az iskolába? 

A választ ismét tudat alatti területeken kell keresnünk.

Mi lehet még a dolgunk a korábbi párkapcsolatainkkal?

Többségünk életében jelen párkapcsolatunk nem az első. Voltak nagy szerelmeink, "próbálkozásaink", házasságaink, tartós kapcsolataink, futó kalandjaink vagy éppen (a Facebook-ról jól ismert, sokatmondó kifejezéssel élve) "bonyolult" viszonyaink egy, két, három vagy ki-tudja-már-mennyi férfival/nővel. (Akinek e hosszú felsorolásból csak az egyik volt meg, annak is fontos információkkal szolgálhat e bejegyzés.)

De vajon továbbléphetünk-e úgy egy új viszonyba, szerelembe, hogy csak félig-meddig zártuk le az előző kapcsolatunkat, hogy haraggal vagy megvetéssel a szívünkben váltunk el egymástól? Belemerülhetünk-e úgy egy új vonzalomba, majd kapcsolatba, hogy közben még a korábbi partnerünk által hagyott sebeinket nyalogatjuk és az ő holmijaival van tele a szekrényünk és a gardrób? 

Lássuk, mit mutatnak a családállítás által feltárt tapasztalatok :)

Békében Önmagaddal - avagy hogyan szeresd meg Magad? I. rész

"Önszeretet? Háááááát... Nem igazán szeretem önmagam. Sőt..." - válaszolná sok-sok magyar nő és férfi, ha valaki a saját maga iránt érzett pozitív érzéseiről kérdezné.

De miért van ez így? Miből eredhet az önutálat, saját lényünk nem-elfogadása, a szégyenérzet, amelyet önmagunk iránt érzünk? Hogyan lehet orvosolni, kiemelkedni ebből a lehúzó, negatív burokból, amelybe bebörtönözzük magunkat?